1990-ben Santa Fe-ben (Új Mexikó) többnyire a Los Alamos Nemzeti Laboratóriumból érkezett tudósok egy csoportja tartott konferenciát, „Mesterséges Élet” címmel. A konferenciának – melyen magam is jelen voltam – az volt a témája, hogy az élet lényege nem a magában a biológiai értelemben vett anyagban, hanem annak mintaszerű elrendezésben rejlik.
Ha ez a feltevés helytálló, akkor e teória gondolatmenete szerint az életformáknak képesnek kell lenniük arra, hogy számtalan különböző anyagi dologból létrehozzák magukat. Konkrétabban fogalmazva az élet, mint egy rendezett elektronikus működés, akár egy számítógépben is létezhetne.
A konferencia szervezői (harmincas-negyvenes éveikben járó, átlagos öltözetű, hosszú hajú emberek) úgy vélték, hogy a mesterséges, számítógép alapú életformák folyamatosan kialakulóban vannak, és a jövőben talán domináns helyzetbe is kerülhetnek a földön.
Az elmélet értelmében az ember evolúciós szerepe az, hogy olyan szilikon alapú életformáknak adjon életet, amelyek majd végül is úgy tekintenek vissza ránk emberekre, mint primitív őseikre. A konferencia támogatói liberális hozzáállást javasoltak ezzel a folyamattal szemben: felül kell emelkednünk a szűklátókörű emberközpontúságon, és el kell fogadnunk az élet minden fejlett típusát, bármilyen formában jelenjen is meg.
A jelenlévő tudósok közül azonban néhányan ennek ellenére felvetették a kérdést, hogy vajon mennyire tekinthető élőnek egy számítógépen futó program. Egy filozófus, Eliot Sobber azzal érvelt, hogy bár a mérnökök számítógépes szimulációt készítenek egy hídról, egy ilyen hidat azért senki sem fog valódinak hinni. A szimuláció csupán mutat egy képet, amiben az animáció elárul néhány dolgot a hidakról. Hasonlóképpen, ha a számítógép valamilyen szervezetet szimulál, akkor az ezt ábrázoló mozgóképkép elmond ugyan néhány dolgot az életről, de nem magát az életet mutatja.
Napjaink számítógépei, amelyek csak néhány processzorral működnek, nem képesek lemodellezni a valódi világ struktúráját. Tommaso Toffoli, a Massachusetts Technológiai Intézet kutatója azonban azzal érvelt, hogy a jövő szuperkomputerei, melyek kristályrendszerei majd több ezer miniatűr (megközelítőleg atomi nagyságú) processzorral kalkulálnak, képesek lesznek a feladatra. A szimulált hidakon aprólékos részletességgel szimulált emberek fognak sétálni. Toffoli úgy emlegette az ilyen komputert, mint a „programozható anyag”.
Egy ilyen számítógéppel talán tényleg képesek leszünk leképezni az anyagi természetet, az összes egymással interakcióban lévő atomi alegységével együtt. E feltevés szerint a minket körülvevő élő természetet már most is egy számítógépes szimulációnak tekinthetjük, amely az univerzum anyagában működő program szerint fut. Valójában, ha az élet maga egy számítógépes szimuláció, egy sor kiszámolt állapotadattal, akkor lényegében véve valótlannak mondható. Az olyan szavak, mint „virág” „kutya” és „ember” így csupán mindössze nevek, szimbólumok lennének, amelyekkel a komputerizáció lenyomat-rendszeréhez kapcsolódunk.
Ez emlékeztet a védikus álláspontra, de nem magára az életre, hanem csupán az anyagi testekre vonatkoztatva. A Srímad-Bhágavatam 11. énekében Krisna azt mondja Uddhavának, hogy az anyagi testek durva és finom formáinak nincs önálló létezésük; azok mindössze ideiglenes, egy eredetileg létező minta szerint kialakult megnyilvánulások, amelyek egy örökké létező valóságból jöttek létre, melyet Abszolút Igazságnak hívnak.
Krisna egy példával is szemlélteti ezt: „Az arany már azelőtt létezett, mielőtt különböző aranytermékeket állítottak volna elő belőle, és mikor a termék megsemmisül, akkor is ugyanúgy arany marad. Habár az aranytárgyakat különbözőképpen használják és nevezik, a valóság az arany maga. Hasonlóképpen Én magam létezek egyedül az univerzum teremtése előtt, valamint a megsemmisülése után, és egyedül Én magam létezek fenntartásának ideje alatt is…”
„Annak, ami nem létezett a múltban és nem fog létezni a jövőben, valójában nincs önálló léte, akkor sem, amikor éppen fennáll… Bármi is legyen, amit valami rajta kívül álló dolog teremtett, vagy nyilvánított meg, az végső soron csak ugyanaz.” (Srímad-Bhágavatam 11.28.19,21)
Úgy is tekinthetünk tehát az anyagi univerzum ideiglenes formáira, mint Krisna energiájának lenyomataira, amikhez különböző elnevezések társultak. Valójában ezek a Krisna anyagi energiájában lévő lenyomatok olyannak tekinthetők, mint az elektronok mintázatai, amelyek megjelennek és eltűnnek a számítógép áramköreiben egy szimuláció során. Az anyagi univerzumot ezek szerint szemlélhetjük úgy is, mint az eredeti számítógépes szimulációt, amelynek Krisna az eredeti szimulátora.
Az anyagi test villódzó mintarendszerének állandó változásait szemlélve azonban nem szabad azt gondolni, hogy magával az élettel is hasonló a helyzet. Krisna azt mondja a Bhagavad-gítában (2.20), hogy a lélek, az egyéni tudatos önvaló örökké létezik: „A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Soha nem keletkezett, nem most jön létre, és a jövőben sem fog megszületni. Születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el.”
Tommaso Toffoli szimulált emberei a szimulált hídjukon egy nagyon fontos dologgal nem rendelkeznek: tudatossággal. Számtani sorozatokkal talán le lehet modellezni azt a változást, amin az ember teste keresztül megy (beleértve az agyi mechanizmusokat is), de miért lenne törvényszerű, hogy a változások tudatos tapasztalását ezek az elektromos áramlatok generálják?
Valószínű, hogy egy számítógép adatfeldolgozása közben a jeláradat tudatosság nélkül áramlik. Ebből az következik, hogy ha egy számítógépben létezhetne tudatosság, akkor az bizonyára egy olyan összetevő hatása miatt lenne lehetséges, amit eddig még nem vettünk számításba.
Valaki erre úgy reagálhat, hogy valóban nehéz elképzelni, hogy egy számítógép jelrendszerei tudatukra ébredjenek, de ahogy láthatjuk, hasonló anyagi rendszerek az emberi agyban már képesek a tudatosság létrehozására. Tehát miért ne történhetne meg ez egy számítógépben?
A válasz az, hogy semmilyen tudományos megfigyelés nem támasztja alá, hogy az agyműködés hozná létre a tudatosságot. Annak megállapítása, hogy ez milyen módon történik az agy esetében, legalább annyira nehéz feladat, mint azt elképzelni, hogy miként működhetne a számítógépnél.
A Bhagavad-gítá rendkívül egyszerű megoldást kínál e problémára. Kijelenti, hogy az anyagi testben lévő tudatosság egy olyan entitásnak köszönhető, amely alapjaiban véve különbözik az anyagtól. A nehézség abból adódik, hogy a tudósok és filozófusok anyagi elemek rendszereként próbálják értelmezni a tudatot. Megérné elgondolkozni a másik megoldási lehetőségen. Ha megpróbáljuk elfogadni az anyagon túli tudatról szóló magyarázatot, akkor feltehetjük a kérdést, hogy miként kapcsolódik a nem anyagi, tudatos élőlény az anyagi testhez?
Megérthetjük, hogyan jön létre a kapcsolat, ha visszatérünk Toffoli szimulált hídjához és embereihez. A kérdés csupán annyi, hogy milyen módon csempészhetnénk tudatosságot a szimulációba?
Ennek egyik módja az lehetne, hogy létrehozunk egy „valós idejű” szimulációt, amelyben a szimulált események összhangban állnak az igazi eseményekkel (ehhez mindössze egy megfelelő gyorsaságú számítógépre lenne szükség). A tudatosságot úgy lehetne bevezetni a kísérletbe, hogy elektronikusan összekapcsoljuk egy valódi, tudatos személy érzékszerveit a szimulált személy érzékeivel. A szimulált személy a tudatos személy szándékának megfelelően fog mozogni, a tudatossággal rendelkező ember pedig azt az élményt élhetné át, ami a szimulált emberrel történik.
Túl messzire megy az elképzelés? A számítástechnika világában mindez már megvalósult. Többek között a kaliforniai VPL Research folytatott először olyan kísérleteket a virtuális valóságokról, amiben az alany szeme, füle és egyik keze elektronikusan hozzá volt kapcsolva egy szimulált világbéli virtuális szemhez, fülhöz és karhoz. A kísérletben részt vevő személy úgy lát a virtuális szemüvegen keresztül (a szeme elé helyezett kis képernyőket nézve), mintha a szimulált világban lenne. Az adatkesztyű elektromos impulzusokon keresztül érzékeli kezének mozgását, egy másik eszköz pedig a fejmozgását képezi le. Az így kapott adatok mozgatják a szimulált fejet és kezet. Az ember így a szimulált világot a szimulált testen keresztül érzékeli, amelyben képes mozogni, és különböző virtuális tárgyakkal manipulálni.
Ha lehetséges az, hogy egy szimulált világban összekapcsoljuk az emberi tudatosságot egy virtuális testtel, akkor miért ne lenne lehetséges egy lelki tudatosság összekapcsolása a hasonlóan valótlan testekkel a „valódi” anyagi világban? A szánkhja néven ismert védikus filozófia így értelmezi a tudat és az anyag közötti kommunikációs kapcsolatot. A Srímad-Bhágavatam 3. énekében leírtak szerint Krisna anyagi energiája tartalmaz egy elemet, amit „hamis egónak” vagy ahankárának neveznek: ez a kapcsolódási felület a nem-anyagi lélek, valamint az anyagi energia között. A hamis egó úgy funkcionál, mint a virtuális-szemüveg és az adatkesztyű, amely összeköti az emberi lényt a számítógépen futó virtuális programmal.
A védikus irodalom értelmezése szerint az anyagi test (ugyanúgy, mint a szimulált test a számítógépes világban) mindössze ideiglenes megnyilvánulása a felszín mögött létező, valódi szubsztanciának. A tudatos önvaló (az élőlény valódi lényege) a tünékeny anyagi lenyomaton túli, lényegi és örök valósággal rendelkezik.
Ahogyan a számítógép által generált valóságban a tudatossággal rendelkező rész az emberi lény, amely ténylegesen nem része a számítógépes programnak, hasonlóan a védikus filozófiában az önvaló az a transzcendentális élőlény, amely különbözik az anyagi világtól.
Azt tanulhatjuk a virtuális valósággal foglalkozó kutatók gondolkozásából és tapasztalataiból, hogy az önvaló és az anyagi világ között ilyen kapcsolat igenis lehetséges. Az is meglehet, hogy éppenséggel pont ilyen a jelenlegi helyzetünk.
Richard. L. Thompson
